2013. november 22., péntek

Beszéd, vagy ilyesmi

Sziasztok!

  Szóval, már egy ideje megfogalmazódott bennem ez az ötlet, amit rögtön meg is osztok veletek.
Szeretek írni. Nagyon. De úgy érzem, én nem a bloggerkesére születtem. Fura nekem, hogy olyanok olvassák a novelláim, akiket nem ismerek. Jó-jó, ez idiótán hangzik, hiszen akkor minek ez a blog? De nem is ez a fő gondom, hanem az, hogy aki elolvassa, az nem mond véleményt. Ha már nem ismerem, akkor legalább hagyna pár sort maga után. Ha valaki elolvassa egy művem, attól véleményt várok. Na nyilván nem ilyenekre vágyom, hogy "utálom, hagyd abba, fáj nézni, ahogy fogalmazol, stb.", hanem építő kritikára gondoltam. Hogy mit változtassak, mire figyeljek jobban, ilyenek. Nem gond, ha nem tetszik, de akkor meglehetne indokolni, hogy mi az, ami nem jó. Nem durván, lehet azt kedves hangnemben is mondani. Ilyenre nem volt példa nálam még, de ami azt illeti, nagyon más sem. Eddig összesen nyolc művemre (7 novella + 1 könyvajánló), kemény kettő hozzászólás érkezett. Nem magamnak akarok írogatni, nem azért hoztam létre ezt a blogot. Szóval ez kicsit rosszul esik. Az a pláne, hogy a LYF blogban, amiben társszerző vagyok, ott is közöltem már pár munkámat, és egyszer kaptam megjegyzést, az is lehúzó volt. Nekem az is elég lenne, hogy annyit ír az olvasó, hogy "tetszik". Legalább tudom, hogy van olyan, akinek már megérte közzétennem az irományom.
Igen, most jönne az a hegyi beszéd, hogy mit is várok, amikor összesen kettő rendszeres olvasóm van? Jogos kérdés. Hiába kértem a cseréket, kommenteltem másoknak, ennyire futotta. Ez az egyik ok (szerintem), a másik pedig az, hogy a novellás oldalak ritkák. Vagyis inkább úgy mondanám, hogy sokkal, de sokkal kevesebb van, mint fanfiction. Az oldalak 90%-a az. Ennek kb. 65%-a a One Direction-ről, 20%-a Justin Bieberről, és 5% valamely másik sztárról szól. Lehet az utóbbival még sokat is mondtam, mert egy Ed Sheeran-oson, és egy Austin Mahone-oson kívül mással még nem találkoztam. Bevallom, én magam is szeretem a One Direction-t, és igen, van pár sztori, amit olvasok, de konkrétan alig találni egy rendes történetet! Amiben nincsen benne egy sztár sem, és teljes egészében az író kis agyából pattant ki. Pedig szívesen olvasnék több ilyet. És sajnos manapság az emberek inkább olvassák az elcsépelt, hatvan plusz húsz fejezetes blogokat, mert épp kedvenc sztáruk szerepel benne. Arra viszont lusták, hogy egy nyúlfarknyi novellát elolvassanak. Nem akarom az összes fanficet bírálni, ugyanis vannak benne jók is, amik annyira ki vannak dolgozva, hogy konkrétan egy idő után már azt is elfelejted, hogy a főszereplők valóban élnek, nem csak kitaláció az egész. De a legtöbb sajnos nem ilyen.
  Amire ki akarok lyukadni az az, hogy ezt a blogot lehet, hogy meg fogom szüntetni. Nem látom értelmét annak, hogy magamnak tegyek ki novellákat. Ennyi erővel a fiók mélyére is dobhatnám őket. Legalább nem lenne csalódás minden egyes nap, amikor feljövök megnézni, történt-e valami. Mindig drukkolok, hogy esetleg ma, valaki leírja a véleményét. Hát eddig nem igazán jött össze.
Azt is csinálhatnám, hogy vezetek egy konkrét történetet itt, és közben néha bele csempészek a bejegyzések közé 1-1 novellát. A probléma itt csak az, hogy olyan sztori ötletem, amit folyamatosan tudnék írni úgy, hogy hetente kétszer kb. új részt kellene hoznom, olyanom nincs. Írok egy hosszabb történetet jelenleg, de az tényleg nagyon hosszú lenne egy blogba. Meg azt nem is akarom részletenként közölni. Van több ötletem is, de azok nem kiforrottak, illetve nem lenne időm egyszerre kettőt is írni. Valamelyik előbb-utóbb el lenne hanyagolva, valószínűleg a nem publikált, ami pedig annyira hozzám nőtt, hogy képtelen lennék csak úgy eldobni. Akkor inkább nem kezdek bele másikba.
  Ez után, a kisebb monológ után, még annyit szeretnék megjegyezni, hogy a Let Your Fantasy-ban továbbra is jelen leszek, és igyekszem a munkámat szépen csinálni, de ez az oldal elképzelhető, sőt nagy valószínűséggel a megszűnés tudatával vetekszik.
Akik esetleg olvastak engem, azoknak köszönöm, és remélem okoztam szép pillanatokat.

xx Cassy

2013. november 5., kedd

A vándor hazatér (első díjnyertes novellám^^)

  Sziasztok!:) Írtam nemrég egy novella versenyre, csak úgy, kipróbálásképpen, ja meg mert tetszettek a feladatban lévő képek. Na mindegy, szóval jelentkeztem erre a versenyre, és hát jó szokásomhoz híven az utolsó napra hagytam az egész megírását. Nem is én lennék. :D Szóval egy rohadt hosszú nap után, amikor már majdnem elaludtam, alig láttam a fáradtságtól, és csak úgy találomra ütögettem a billentyűzetet (nyilván nem, de én akkor így éreztem), át sem olvasva (ami nagy hiba volt, olyan helyesírási hibák voltak benne, amik miatt még utólag vertem a fejem a falba - természetesen csak képletesen:), szóval kicsit amolyan, jól van, legalább beküldtem valamit, ha már jelentkeztem feelingben. Másnap jött az eredményhirdetés, és hoppá. Nyertem. Mi van??
  Igen, eléggé felpörögtem miatta, mert hát először nyertem egy versenyt! Méghozzá úgy, hogy idegeneknek küldtem el a művem, ami még jobban megdobta a boldogságszintem. Akkor éreztem először úgy, hogy igen, talán tudok írni.:)
  Szóval visszatérve, most ezt a novellácskámat mutatom meg, amire irtó büszke vagyok, és nagyon, de nagyon örülnék, ha kapnák egy-két visszajelzést a bejegyzés alá, mert bár tudom, hogy nagyon kevesen olvasnak engem, jól esne, ha látnám, hogy tényleg olvas-e egyáltalán valaki, szóval valaki, akárki, csak egy kis véleményt írjon nekem. Nagyon örülnék.:)


A vándor hazatér


  A szél süvítve csapódott bele az arcomba. Az erős fuvallatok miatt csak még jobban csaptam rá a lovamra, aki próbált eleget tenni a kérésemnek. A vöröslő Nap lebukni készült a távoli hegyek mögött, utolsó sugarai aranyló fénnyel borították be az erdős vidéket.
  Már közel jártam az úti célomhoz, egyre ingerültebben csaptam a lovamra. Szegényt teljesen kifárasztottam, már vagy egy órája vágtattunk a fák közötti göröngyös levelekkel borított talajon. Mióta megláttam az első komolyabb napsugarat, már éreztem, hogy hamarosan kiérek amiből már három napja próbálok kijutni. A fák egyre ritkábbak, az út nem olyan járhatatlan, mint egyes helyeken. Állatokat is nagyobb számban látok, mint beljebb, néha egy-egy róka vagy őz elém vág, de rögtön el is ugranak. Egy sem mer az utamba térni.
  Aztán megláttam. Amint az utolsó fát is elhagytam magam mögött, elém tárult a látványa. Nem láttam már kilenc teljes éve.
  Magas falai vészjóslóan emelkedtek a vizes árok fölé, a lenyugvó Nap ebben még jobban közbe játszott. A kemény kőfalak ugyanolyan megdönthetetlennek tűntek, mint régen, a zászló a legmagasabb torony tetején magabiztosan lobogott. Piros alapon sárga vadkan. A családi címer.
 Épp őrségváltás volt, néhány fáklyaláng mocorgott a főkapunál, illetve a főtorony tetején. Korán ideértem, még várnom kell néhány órát, addigra minden elcsendesedik, és viszonylag gondtalanul besurranhatok. A bejutási tervem már tökéletesre kidolgoztam, mindenre gondosan ügyeltem, az időpontra, a helyszínre, az adódható problémákra, minden eshetőségre. De mivel a megfelelő időpont még nem jött el, így lovamat lefékeztem egy kicsit eldugottabb, nem túl könnyen rálátható részen a tisztásnak, az öreg tölgyfához. Kikötöttem a törzséhez, nehogy elkószáljon, és így leleplezzen. Én magam lekuporodtam a tölgy tövébe, elővettem a kulacsom, és meghúztam. Az utolsó cseppig kiittam a tartalmát. Így nem csak az élelmem, hanem a vizem is elfogyott. Már második napja nem ettem semmit, és most, hogy a vízszükségletem is elfogyott, muszáj volt valahonnan szereznem. Nos, igazából már ezt is pontosan kiterveltem. Természetesen a várkonyhából akartam lopni egy keveset, pont annyit, amennyivel kibírom a legközelebbi állomásomig. Ami még számomra is ismeretlen volt, így viszonylag nagyobb mennyiségben kell vinnem élelmet. Ez volt talán a legnagyobb kihívás számomra, mióta elhagytam a családi fészket. Ha szerencsém volt, akkor naponta egyszer ehettem egy keveset, de ha épp úgy adódott, négy-öt napig éheznem kellett.
  A másik kihívás, ami a legjobban megviselt, az viszont teljesen más irányú volt.
  Anette.
  Csak egy szó, de megannyi érzelem.
  Düh, csalódás, megvetés, bánat, értetlenség, hanyatlás, feledés. Szerelem.
  Négy teljes évig nem sikerült feldolgoznom, miért tette. Szeretett, mégis eldobott magától. Megalázott és a porba tiport. Pedig minden annyira tökéletes volt.
Itt történt. Egész nap kint ültünk a tölgyfa árnyékában. A tisztás teljes egészében az aranysárga napfényben fürdött. Tipikus tavaszi idő, a kissé csípős levegő, de a Napon már egyáltalán nem lehetett fázni. Virágrengeteg vett minket körbe, apró sárga közepű margaréták. Néha egyet-egyet letépdestünk, csak úgy unalomból. Közben végig beszélgettünk, nem telt el úgy fél perc, hogy valamelyikünk ne szólalt volna meg. Mindenről esett szó, rólam, róla, a családjáról, az anyámról, a mindennapokról. Fesztelenül tudtunk beszélgetni órák hosszat. Mindent megosztottunk egymással, legyen szó apró vagy épp komoly dologról. Néha nevettünk, máskor elkomorodtunk. Az egyik legcsodálatosabban eltöltött napom volt. Sosem éreztem magam még ennyire boldognak és szabadnak. Senki sem figyelt minket, senki sem szólt bele a beszélgetésünkbe, senki sem rántotta ki a közömből Anette-t. Semmi sem tudta elterelni a figyelmemet Róla. Hosszú hullámos szőke haja lazán omlott a vállára, majd tovább a derekáig. Smaragdzöld szemeivel az arcomat vizslatta, ha épp nem a távolba meredt. Hosszú abroncsos ruháját ma lecserélte egy rövidebb szoknyára, és felsőre. Nem épp a legelegánsabb volt, de engem ez cseppet sem zavart. Ha a dadája meglátja biz’ isten kitér a hitéből. De a dadája nem volt a közelben. Sőt senki más, aki bezavarhatott volna a kis kiruccanásunkba.
-  Ugye tudod, hogy ezért nagyon nagy szidást fogok kapni? – kérdezte hirtelen témát váltva. Dél felé járhatott az idő, a Nap magasan a felünk fölött ontotta melegét.
-  Te is jól tudod – feleltem erre, csak úgy, egyszerűen. Ránéztem, mire ő is rám emelte a tekintetét. Apró mosolyba húzódott a szája sarka, mire én sem tudtam másként reagálni. Imádtam, amikor mosolyogott. Mintha egy angyalé lett volna. Egyszerre volt megnyugtató, és bizalmas. Mintha ezt a mosolyát csak nekem tartogatná. Ezzel azt sugallva, hogy fontos szerepet töltök be az életében. Mert így is volt. De szerette a tudatomra adni, akárhányszor találkoztunk, hogy bármit képes megtenni értem, és ez a kis arcjáték mindezt kifejezte.
-  Apám ki lesz akadva – folytatta. Közel ült hozzám, egy fél karnyújtásnyira sem.
-  Mióta érdekel az apád véleménye?
-  Nem is, csak nem szeretem, ha mérges.
-  Pedig szokott. Mostanában elég gyakran – utaltam arra, hogy az elmúlt időszakban rengeteget lógott ki miattam féltve őrzött kislánya. Anette erre csak felnevetett, de nem mondott rá semmit.
-  Minden oké amúgy otthon? – kérdeztem rá az érzékeny témára.
A mosoly lefagyott az arcáról, lehajtotta a fejét, haja teljesen eltakarta előlem az arcát. Kitépett néhány fűszálat, majd cafatokban visszadobta a földre.
-  Nem. Továbbra sem képes elfogadni, hogy nem azt akarom, amit ő.
-  És édesanyád?
-  Ő meg támogatja. Amíg eddig mindig mellettem állt, és elfogadott téged, mint barátomat, addig most teljesen apám akaratát erősíti. Már ő sem a régi – sóhajtott egy hatalmasat.
-  Nem tudok semmit sem tenni? Beszéljek velük? – próbálkoztam a lehetetlennel. Anette hevesen megrázta a fejét. Mint mindig, amikor ilyet mondok.
-  Ne is próbáld. Még a végén száműz. Azt meg nem akarom.
-  De van esélyünk? – kérdeztem óvatosan. A kezéért nyúltam, szorosan rákulcsoltam az ujjaim az övéire, majd kicsit közelebb húztam magamhoz. Engedelmesen hagyta magát, a vállamra hajtotta a fejét, úgy válaszolt:
-  Remélem.
-  Nem hiszem el, hogy ahhoz a bájgúnárhoz akar adni – csóváltam meg a fejem. Érthetetlen volt számomra, hogy miért akarta Anette apja a lányát Alexanderhez, a szomszédos vár fiához adni. Nos, nyilván ennek politikai okai voltak, de ezek engem cseppet sem érdekeltek. A szerelem mindent legyőz. Elvileg. Ebben egyre kevésbé hiszek. Ha Anette-t elveszítem, kizárt, hogy újra szeretni tudjak. Nekem ő az egyetlen, akiért érdemes élnem. Ha ő nem lenne itt, már elmentem volna erről a helyről. Csak ő teszi a várat széppé.
-  Én sem. Semmi nincs abban a fiúban. Semmi olyan, ami benned megvan.
Óvatosan rásandítottam. A torony tetején lévő lobogót bámulta, amit a szél rendíthetetlenül mozgatott. Látszott, hogy van valami, amit nem mond ki, de nem is próbáltam kihúzni belőle. Ha megtartja magának, annak nyomós oka van, én pedig nem fogom faggatni.
-  Mindent meg fogok tenni értünk – mondta végül.”


  Amikor az óratorony egy órát ütött, szinte azonnal felpattantak a szemeim. Kicsit elbóbiskoltam, de a hirtelen előtörő emlékek miatt ez negatívan ütött vissza. Próbáltam mindent kisöpörni a fejemből, így gyorsan felpattantam, magamhoz vettem az íjam és a késem, majd elindultam a holdfényben a vár felé. Természetesen nem a főbejáratot vettem célba, hanem az egyik mellékbejárót, amit a cselédek használnak. Ott nincs őrség, a bejárata nagyon el van dugva.
  Amikor odaértem, résnyire kinyitottam az ajtót, és bekukkantottam. Bent minden csendes volt, egyetlen fáklya gyér fénye világította meg a hosszú lépcsősort, ami a cselédek hálójához vezetett. Hangtalanul besurrantam, és becsuktam magam mögött az ajtót. Felosontam a lépcsőn, majd egyenesen a konyhához vettem az irányt. Ha valami közbe jönne, legalább tudjam túlélni a következő napokat. A konyha szintúgy csendes volt, nyugodtan el tudtam venni egy vekni kenyeret, és a kulacsomat feltölteni.
  Ezután jött a nehéz rész. Átvágni a főúri lakosztályon, át az udvaron, a tömlöc melletti kis lakásba. Anyámhoz.
-  Ne tedd fiam! – siránkozott anyám, amikor végérvényesen is felpakoltam, útra készen. Nem hitte el nekem, amikor először mondtam neki, hát most tessék, nem hazudtam. Ami történt, az kényszerít arra, hogy elmenjek innen. Taszít az egész hely. – Ne hagyj itt engem!
-  Anyám, nem tehetek mást! Képtelen vagyok itt maradni! Hagyj kérlek elmenni! Hidd el, vissza fogok még jönni! Csak most kell egy kis szabadság…ki tisztítani a fejem, és ezt itt nem lehet megtenni. Anette és az új vőlegénye mellett nem.
  Oda léptem hozzá és átöleltem. Remegett az egész teste. Nem akartam itt hagyni, de ha meg maradok, akkor én őrülök meg.
  Elengedtem, majd az ajtóhoz léptem.
-  Hugo! Hugo! Hugo! – kiáltott utánam anyám, de nem foglalkoztam vele, hanem nehéz szívvel becsuktam magam mögött az ajtót.
  Majd megérti miért teszem ezt. Ha eltelik egy kis idő már nem így fog vélekedni. Rájön arra, amit most jelenleg érzek, és elfogadja. Addig is próbálok nem arra gondolni, hogy elhagyom az egyetlen személyt, aki még igazán szeretett és tisztelt.”
  Amikor elhaladtam a főúri lakosztályok mellett, késztetést éreztem arra, hogy benyissak Anette szobájába, és bejelentsem az érkezésem. De nem…nem tehetem. Nem tudhatja meg, hogy itt jártam.
  Ahogy ezen gondolkoztam, hirtelen kinyílt az egyik ajtó. Gyorsan beugrottam az egyik páncél mögé. Valaki kilépett a folyósóra, árnyéka vészjóslóan vetült a szemközti falra. Léptek indultak meg pont az én irányomban. Pár pillanat múlva már meg is láttam az illetőt.
  Szívem vagy a kétszeresére gyorsult, elakadt a lélegzetem, lábaim elgyengültek.
  Hosszú szőke haj, kecses járás.
  Csak azt vettem észre, hogy kibújok a páncél mögül, és a nyomába eredek. A lábaim önálló életre keltek, nesztelenül osontam utána. Amikor pedig kellő közelségbe kerültem hozzá, egyik karom a derekára, másikat a szájára tapasztottam. Felemeltem, hogy ne próbáljon elfutni, és bevonszoltam az egyik mellék folyósóra. Próbált megszólalni, rugdalt, még meg is akart harapni.
  Amikor elég messzire kerültünk a lakosztályoktól, elengedtem. Azon nyomban megfordult. Hátrahőkölt, amikor megpillantotta ki is vagyok. Smaragdzöld szemei tágra nyíltak az ijedtségtől és a meglepettségtől. Egy lépést hátrált, úgy nézett a szemembe.
-  Hugo… - hebegte.
-  Anette – biccentettem. Próbáltam lazán venne a helyzetet, pedig majd’ szétpattantak az idegeim.
-  Te mit keresel itt? – bökte ki hosszas némaság után.
-  Mielőtt azt hinnéd, hogy miattad vagyok itt, tévedsz – szögeztem le még az elején.
-  Anyád? – kérdezte. Továbbra is félelem csillogott a szemében.
-  Igen. Ha nem jössz most ki, nem is kerestelek volna.
-  Igen, úgy lett volna a legjobb – mondta kissé csalódottan.
-  Légy szíves ne szólj az őröknek, csak anyámat akarom látni, reggelre itt sem vagyok.
-  Semmiképp sem szólok – ígérte meg. Tekintetét továbbra is az enyémbe fúrta. Minden, ami kilenc éve megtört bennem, újra előkerült. Mivel kezdett ez kicsit kínos lenni, ezért elkaptam a szemem.
-  Akkor én most… - kezdtem, de közbe vágott.
-  Nem ott van már.
-  Mi?
-  A tömlöcben van anyád.
-  Hogyan??
-  Apám bezáratta.
-  Miért??
-  Apám sok mindent csinált, ami érthetetlen.
  Igen. Például hozzáadta egy olyanhoz akit a lánya nem is szeret.
-  Elvezethetlek – ajánlotta fel.
-  Jó – mentem bele, pedig nem akartam.
  Nem sokat beszéltünk, csak egyetlen egyszer szólalt meg. Bár a szívem a torkomban dobogott, és legszívesebben kifaggattam volna mindenről, inkább nem szóltam. Had higgye, hogy már nem érdekel.
-  Megváltoztál – vizslatott a tekintetével Anette.
-  Igen – feleltem szűkszavúan.
-  Erősebb lettél.
-  Lehet.
-  Szakállad is nőtt.
-  Valóban.
-  Miért mentél el? – tért a lényegre hirtelen.
-  Mert úgy láttam jónak.
-  Ne csináld ezt, Hugo. Én szerettelek.
-  Ez a pontos megfogalmazás. Szerettél.
-  Még mindig.
-  Nem fogom elhinni. Hozzámentél a bájgúnárhoz.
-  Apám miatt…
-  És mi van azzal, hogy nem érdekel mit mond? Hogy kiállsz a szerelmünk mellett? Erről elfeledkeztél, nem gondolod?
-  Nem, én nem…
-  Ne mentegetőzz Anette. Főleg azután, amit tettél velem.
-  Mit tettem?
-  Nem emlékszel? Amikor kértem, hogy válassz. Köztem, meg Alexander között. Apád, anyád, és a bájgúnár előtt. Te mit is csináltál? Ja igen, megvan. Kinevettél, aztán elküldtél melegebb éghajlatra. Ezzel összetörve a szívemet. Négy év. Ennyi kellett ahhoz, hogy kiheverjem, Köszönd magadnak.
-  Ne haragudj.
-  Sokra mész vele.
-  Semmi sincs, amivel ki tudnám magamat menteni ez alól. Gonosz, és meggondolatlan dolog volt tőlem. Százszor megbántam, hogy nem téged választottalak. Ha visszamehetnék ezerszer, ezerszer is melléd állnék.
-  De nem mehetsz.
-  Nem.
  Megérkeztünk a cellához. Dohos, koszos környezet. Anette leemelte a kulcsokat a szögről, és kinyitotta a cellaajtót. Bent a sötét sarokban egy kistermetű ember kuporodott. Amikor kattant a zár, ijedten felkapta a fejét.
-  Anyám – léptem be hozzá. Fiatalokat meghazudtoló erővel pattant fel, és rohant oda hozzám. Szorosan átölelt, és közben egyfolytában mondogatta, hogy nem hiszi el.
  Kérdezgetett felőlem, én is felőle. Elmesélte hogy, és miért került ide. Azt is, hogy mi volt azóta, hogy elmentem. Sokáig beszélgettünk, végül mikor az óra fél ötöt ütött, felálltam a poros földről. Anyám csodálkozó szemekkel meredt rám.
-  Mész?
-  Muszáj – feleltem kelletlenül.
-  Elhagysz másodszorra is?
-  Itt nem maradok. Nemkívánatos személy vagyok.
-  Vigyél magaddal!
-  Nem tehetem anyám. Itt biztonságban vagy.
-  De Hugo…
-  Nincs ellenvetés.
  Talán az a sok év miatt, vagy a kialakult erős jellemem miatt, de anyám keményen bólintott, viszont a szemében könny csillogott.
-  Menj – suttogta. Megölelt még utoljára, majd keserves tekintettel nézte, ahogy kimegyek a cellájából, és Anette bezárja ismét. Még intettem egy utolsót neki, aztán hátat fordítottunk, és otthagytuk.
-  Figyelj Hugo, ha valamit is tehetek érted… - kezdte Anette, de én a szavába vágtam.
-  Mentsd ki innen – biccentettem a cella felé.
-  Rendben – bólintott elszántan. – Akármit megteszek.
-  Ez a szó a te szádból már nem hangzik hitelesen – jegyeztem meg csípősen, de Anette vette a célzást.
-  Amit tettem, az megbocsájthatatlan, ez a minimum amit megtehetek érted.
  Elkísért teljesen a cseléd bejáróig. A lépcső alján aztán megállíott, és magához ölelt. Képtelen voltam nem viszonozni.
-  Hova mész most? – kérdezte, miután elengedett.
-  Nem tudom – vontam meg a vállam. – Ahol megtalálom a helyem.
-  Vigyázz magadra – mondta és újra gyönyörű szemeit az enyémhez illesztette. Erre csak egy biccentést kapott válaszként, ő viszont elmosolyodott. Az a mosoly. Még mindig régi fényében játszik.
  Kinyitottam az ajtót, és kiléptem a sötét tisztásra.
- Hugo!
  Visszafordultam.
-  Vigyázz magadra.
  Rámosolyogtam még egy utolsót, majd elindultam a nagy tölgyfa felé.
  Úgy éreztem, most végre lezártam ezt az egészet. Bár az érzéseim egytől egyig visszatértek vele kapcsolatban, mégis a viszontlátás segített feldolgozni azt, ami kilenc teljes éve nem ment. Mindkettőnknek megvan a saját maga útja, de sajnos nem egyezik a végállomása. Ő új életet kezdett, így én sem tehetek mást.
  Viszont egyetlen egy mondata folyamatosan visszhangzott a fejemben:
Még mindig.”
  Még mindig szeret.

2013. október 27., vasárnap

Könyvajánló - Éhezők Viadala

Hellóó emberek!:)
Mint mondtam még kicsit régebben, hogy a LYF blogon közzétett írásaimat itt is meglehet találni, így szeretném ide is kitenni az első könyvajánlómat, ami szerintem nem lett rossz, de szívesen olvasnék egy-két véleményt róla, komment formájában. ;)



Suzanne Collins: Az Éhezők Viadala

  Mostanában újra eléggé felkapott lett Az Éhezők Viadal című könyv/film. Mióta leadták kb. két hete a tévében, szinte újra éledt a láza. Én legalábbis így érzem a környezetemben, csak az osztályomban rajtam kívül hárman olvasták a trilógia valamely kötetét a héten. Mióta láttam a filmet a tévében, muszáj volt elrohannom egy könyvesboltba, és megvennem, hiszen ha filmben ennyire fantasztikusra sikeredett, milyen lehet a könyv?? Már előfordult velem, hogy láttam egy filmet, aztán elolvastam könyvben is. Ez a sorrend sosem jó, mert így már egyrészt tudod a következményeket, másrészt meg állandóan a filmhez hasonlítod, hogy ő nem is ezt mondta, nem is ez történt, stb. Ja és igen, már nem izgalmas. Kicsit effajta félelmekkel vágtam hát neki a regénynek.
  Nem túlzok, ha azt mondom, hogy az első oldaltól kezdve letehetetlen.
  Ahhoz képest, hogy attól féltem, hogy tudom előre a cselekményt, majd ront a színvonalán, ez egyáltalán nem jött be. Olyan dolgok derültek ki, amik homályosak voltak számomra, valamint néhány részlet mondanivalóját jobban tudtam értékelni, mint amennyi a filmben le volt vetítve.
  Huhh, ez a kis bevezető elég hosszúra sikeredett, de valahogy úgy érzem, csak úgy tudok hitelesen adni egy könyvajánlót, ha megosztom a személyes élményeimet a regénnyel kapcsolatban. :) Na de akkor térjünk is rá a lényegre. Vigyázat spoiler veszély!

„Életben tudsz maradni egy olyan vadonban, ahol mindenki az életedre tör?”

  Katniss Everdeen egy tizenhat éves lány, aki egyedül él az anyjával, és a húgával, Primmel a Tizenkettedik Körzet Peremén. Nincs könnyű dolga a mindennapokban, ő gondoskodik a családja élelmezéséről, mióta édesapja egy bányabalesetben meghalt. Ha azt mondom, egy igazi túlélő ez a lány, ezzel igazat is mondok, de akkor így minden ember ugyanezt elmondhatja magáról. Ugyanis Panem ország lakosai mindennap megküzdenek az éhhalál gondolatával. Az őket irányító fényűző Kapitólium megvon tőlük minden lényeges dolgot, nyomorult környezetben kell élniük, és az éhezés mindennapos jelenség. És az egyik legfontosabb: kényszeríti őket az évente megrendeződő Éhezők Viadalára. Az összesen tizenkét körzetből mindegyikből egy-egy fiút és lányt kiválasztanak az úgynevezett „Aratáson” a Viadalra. Az arénába kerülő huszonnégy kiválasztottnak életre-halálra szóló küzdelmet kell vívnia. Egy szabály van: csak egy maradhat életben.
  Az aratáson amikor Primet kiválasztják, Katniss önként jelentkezik a Viadalra helyette. Ezzel szinte alá is írta a halálát, de húga kedvéért keményen elhatározza, hogy győztesként fog hazatérni.
  Kevés reménnyel utazik el a Kapitóliumba a másik kiválasztottal, Peeta Mellarkkal. Kisebb zűrzavarok, és egyre fogyó reménnyel kerülnek be az arénába, ahol rögtön kezdetét veszi a borzalom. Vagyis amit a kapitóliumi polgárok imádnak, és amit az összes körzet gyűlöl. A mészárlás. Mert mint említettem, a végén csak egy juthat ki élve az arénából, ahhoz pedig ki kell iktatni a többi vetélytársat.
  Katniss úgy tűnik képes felvenni a harcot magával a halállal, de természetesen nincsen könnyű dolga. Árulás, elszántság, barátság, cselszövés, szerelem, élet. Mindnek meghatározó szerepe van a regényben, de a végén mindig csak egy személy maradhat, aki élve kikerülhet a haláltusából.



Suzanne Collins
The Hunger Games
agave könyvstúdió

2013. október 18., péntek

Egyesség a farkassal

Sziasztok!:)
Már egy ideje nem osztottam meg nagyon semmi művemet, ezért szégyellem is magamat, de hát suli van, nagyon zűrösek a napjaim. Nem nagyon akarok kerítőszöveget írni, szóval akkor itt is a következő irományom, ami egy kicsit kizökkenti a klasszikus mesét a megszokott medréből.:)







  A Nap utolsó sugarai bíborszínűre festették a távoli hegyek tetejét. Egy cinege valahol még boldogan csicsergett, szememmel megpróbáltam megkeresni, és bár a havas tájban nem lett volna nehéz dolgom, mégsem láttam sehol, elbújhatott egy ág tövében.
  A naplemente gyönyörűen festett a fehér takaróval fedett erdővel és hegyekkel.  Borzalmas volt a gondolat, hogy talán most állok utoljára így itt, Vele. A mi kis közös helyünkön. Ahonnan belátni az egész környéket kilométeres távolságokba, és ahol a kapcsolatunk elkezdődött.
  Rásandítottam egy pillanatra úgy, hogy ne vegye észre. Ő is a távolba figyelt. Szinte láttam a gondolatait, ahogy szélsebesen futnak végig a dombokon.  Neki teljesen más dolgok járnak a fejében. Azt hiszi, ez is csak egy nap a sok közül. Holnap megtörténik ugyanúgy minden. Sötétedésig sétálunk, aztán hazakísérem. Még vagy egy órát fagyoskodunk a házuk előtt, beszélgetünk, vagyis inkább ő beszél, én csak mosolyogva hallgatom. Néha feldühödik egy-egy apró dolgon, de hamar elfelejti, és csacsog tovább. Majd az édesanyja ingerülten kiszól nekünk, hogy későre jár, és most már igazán mehetnénk aludni. Mivel nem akarom magamra haragítani az édesanyját, ezért én mennék is, de Ő visszatart, még legalább tíz percig magához ölel, és el sem enged. Aztán amikor már érzem, hogy vacog, beküldöm, hogy meg ne fázzon. Még ad egy utolsó jóéjt-csókot, aztán besiet a házukba. Én meg várom, amíg becsukódik az ajtó, kattan az összes zár, majd elindulok hazafelé.
  Igen, így kellene lennie örökké. És Ő azt is hiszi, hogy így lesz.
  Nem akarom ezt.
  Ez nem az én világom. Sosem volt az. De apámé igen. És most arra kényszerít, hogy kövessem ezt a borzadályt. Pedig tudja, hogy képtelen vagyok rá. Legalábbis eddig azt hittem.
-  Minden rendben? – szólalt meg hirtelen Piroska. Gyönyörű éjfekete szemeit rám emelte, fürkészően vizslatta végig az arcom, majd megállapodott a szememen. Egy pillanatig elidőztem a szeméhez tökéletesen illő dús, fekete hajkoronáján.
-  Persze – hazudtam. Elkaptam a tekintetem, nem bírnám ki, ha észrevenné van valami bajom. Nem engedhetem, hogy észrevegye.
-  Olyan szótlan vagy.
-  Nincs semmi bajom – néztem rá ismét, ezúttal egy erőltetett mosoly kíséretében.
-  Hát jó. Te tudod – fordította el vizslató szemeit rólam, vissza az előttünk elterülő tájra. Tudja, hogy eltitkolok valamit. De nem kérdezősködik.  Majd elmondom, ha akarom. Túlságosan is jól ismer.
-  Nem megyünk? – kérdeztem.
-  Máris? – értetlenkedett Piroska. Összehúzta magán piros köpenyét, ami kiskora óta a védjegye. Születésétől kezdve ismerem, immár huszonkét éve. A köpenye már akkor megvolt, amikor óvodába ment. Rajta is ragadt ott a név: Piroska. Ma már senki sem hívja a születési nevén, de ezzel ő is meg van elégedve, sosem panaszkodott, amiért ilyen becenevet adtak rá.
-  Hideg van – mondtam, bár egyáltalán nem fáztam. Nem szólt egy szót sem, csak még szorosabban mellém állt, és átkulcsolta ujjait az enyémeken. Lassan elindultunk a domboldalon lefelé, a falu irányába. Az út viszonylag csendesen telt, megkérdezte mi a tervem estére, de mivel erre sem adtam rendes választ, inkább hallgatott. A házuk elé érve rögtön be akartam küldeni, minél kevesebbet búcsúzkodom, annál könnyebb elengednem. Bár Ő erről nem tud. Épp ezért makacson megállt előttem, és karba tett kézzel, kérdőn nézett rám.
-  Azt hittem, mindent megosztunk egymással. Hogy nem titkolózunk.
-  Nem titkolózom – vágtam rá egyből.
-  Látom rajtad Tom! Ne hazudj legalább a szemembe!
-  Figyelj Piroska, az nem úgy van, ahogy gondolod.
-  Hanem? Hogy van? És mi ez az egész? Annyira fura vagy ma… rád sem lehet ismerni – zúdította rám a gondolatait. Már nyitottam a szám, hogy feleljek neki, de ekkor valaki rám kiáltott.
-  Tom! Gyere gyorsan! Itt az idő!
  A hang irányába kaptam a fejem. A sötét utcában néhány fáklyával lovasok jelentek meg, körülbelül hatan.
-  Apám… - kezdtem, de az első lovas ekkor mellém ért, és belém fojtotta a szót.
-  Tom, most kell mennünk, nincs sok időnk! Gyere már az ég szerelmére!
  Piroskára pillantottam, aki meglepetten és egyben kíváncsian bámult rám.
-  Tom, mi ez? – kérdezte értetlenül.
-  Semmi – vágtam rá ismét. Közben a többi lovas is megérkezett apám mellé, így két tűz között álltam, egyik oldalamról ők várakoztak rám, a másikról Piroska türelmetlenkedett. – Mennem kell – mondtam végül Piroskának, és hogy semmiképp se tudjon visszatartani, hátat fordítva neki felugrottam az egyik lovas mögé. Rögtön elindultunk, egy pillantást sem mertem vetni Piroskára, ahogy elhaladtunk előtte. Hiába hallottam, ahogy a nevemet kiabálja.
  Rövid volt az utunk, néhány perc múlva beértünk az erdőbe arra a tisztásra, ahol úti célunk végállomása volt. Egy takaros kis ház, fakerítéssel elkerítve, gomolygó füsttel a kéményéből. A hótakaróra rávetült az ablakból kiáradó fény. Miközben leszálltunk a lovakról, a közelben farkas vonyítása hasított bele az amúgy csendes éjszakába.
-  Mindjárt itt az idő – jelentette ki apám, amikor beálltam mellé. A farkasok már közel jártak. Eltelt ismét egy hét, így vadászatra indultak. És most tudjuk ki lesz a célpont.
-  Nem lehetne, hogy… - kezdtem, de apám a szavamba vágott.
-  Nem. Ő a következő. Már mondtam miért. Idős, egyedül él, semmi haszna nincs belőle a társadalomnak.
-  Hogy beszélhetsz így egy emberről?? – hüledeztem. Apám kegyetlen, ezt mindig is tudtam. No de mégis, egy embertársáról ilyet mondani…ő is lehetne ilyen helyzetben, akkor nem biztos, hogy így vélekedne.
-  Tom, nem érdekel, hogy annak a lánynak a rokona. A farkasok éheznek, csak úgy tudtunk velük megegyezni, hogy ne mészárolják le az egész falut, ha hetente kiszolgálunk nekik egy embert. Nincs mit tenni, ez a kötelezettségünk. Így mi is tovább élhetünk.
  Időm már nem volt rá reagálni, ugyanis hirtelen zaj ütötte meg a fülünket. A tisztás másik oldaláról jött, lábdobogásra emlékeztetett a hang. Bár még nem láttuk, de alig lehettek messzebb néhány száz méternél. Apám intett néhány lovasnak, akik berontottak a kis házba, majd alig fél perc múlva egy idős nénit karonfogva hurcoltak ki a jeges havon keresztül. Apró termete miatt csak kapálózni tudott, szitkozódott, szemüvege meg-megcsillant a hold fényében. Próbáltam úgy állni, hogy ne vegyen észre. Mindig is szeretett, nem hiszem el, hogy ezt kell vele tenni. Amint kiértek a kertkapun, szinte kirobbant az erdőből négy-öt farkas a tisztás másik oldalán. A nénit fogva tartó emberek gyorsan visszaugrottak a lovukra, sorsára hagyva az öregasszonyt. Apámmal ugyanúgy tettünk, és kicsit hátrébb vonultunk.
-  Tom…
  Ijedten kaptam a fejem a hang irányába. Piroska ott állt az erdő szélén, köpenye kirítt a sötétségből. Döbbenten, félelemtől remegve bámult a nagymamája irányába, akit épp akkor értek el a farkasok. Minden egy lassított felvétel volt számomra. Leugrottam a lovamról, odaálltam a szerelmem elé, hogy semmiképp se lássa, amint épp rávetik magukat a bestiák a nagyijára. A néni felsikított egy utolsót, mire Piroska ordítva adta ki a dühét, és próbálta leszedni magáról a kezeimet. Nem volt ura magának, oda akart rohanni a nagyijához, hiába nyugtattam, ő csak szitkozódott, arcáról patakzottak a könnyek, közben őrült módon próbált kiszabadulni a karjaimból. Amikor a farkasok végeztek a dolgukkal, önelégülten vissza kullogtak az erdőbe, Piroska pedig egy utolsó sikolyt hallatva összerogyott, és ájultan terült el a jéghideg hóban.

2013. október 10., csütörtök

Első díjam^^ (amit elfelejtettem kitenni..:$)


Utólag is nagyon szépen köszönöm első díjamat Ebony Morassnak!!!! <3
1. Írja magadról 11 dolgot!
2. Válaszolj a jelölő 11 kérdésére!
3. Tegyél fel 11 kérdést!
4. Küldd tovább 11 embernek!


1. 11 dolog magamról:
 - 10 éves korom óta írogatok
 - Forma-1 fan vagyok, háromszor voltam Hungaroringen
 - semmilyen tantárgy sem igazán az, amit nekem teremtettek, csak vannak amikből jobban teljesítek
 - imádom a kék minden árnyalatát
 - nagy vágyam, hogy eljussak Rómába
 - a kedvenc ételem a lasagne :3
 - szívesen hallgatok klasszikus zenét, olyankor mindig figyelem mikor milyen hangszer szólal meg
 - ha látok egy új filmet, vagy sorozatot, rögtön rákeresek minden oldalon, és mindent kiderítek róla pár óra leforgása alatt :D
 - zenélek
 - örülnék, ha egyszer kijönne egy könyvem
 - csak távolról szeretem az állatokat, közelről..annyira nem:D


 2. Kérdések:
- Ki a jelenlegi kedvenc énekesed ?
   Hmm, általában nincs konkrét kedvencem, de ha nagyon ki kell emelni egyet, az Bruno Mars.  
- Van olyan személy akiről rendszeresen mintázol karaktereket ?
   Ha pl. a főszereplő személyiségéről van szó, akkor általában magamból indulok ki.:) 
- Van ami nagyon nyálas,érzelgős pl: film vagy zene és még is ennek ellenére imádod ? 
   Néha a hangulatom nagyon kívánja az érzelmes zenéket, amik kicsit leamortizálnak, de előfordul, hogy egyáltalán nincs olyan kedvem, és mégis szívesen hallgatom őket. 
- Melyik híres színpadi szerepet játszanád el ? (Pl : Júlia , Hamlet stb)
   Érdekes kérdés..:DD 
 - Ha felkérnének, vállalnál filmszerepet, mondjuk egy kosztümös drámában ? :D
   Talán..:D
 - Színész/színésznő akit a példaképednek tartasz ?
   Sosem volt igazán kedvenc színészem, és egyet sem tudnék úgy kiemelni, akire jobban felnéznék.
  - Miben követed őt ? (öltözködés esetleg világnézet stb)
  -
  - Mondj egy könyvszereplőt akivel szívesen kötnél barátságot ? 
   Ada Morne-nal, a Jóslatok hálójában-ból. 
  - Mi az ideálod , világos északi típus vagy inkább a sötétebb déli ? :D
  - Világos északi :D
  - Ha történetet írsz,karaktereket alkotsz, akkor saját magadból merítesz, vagy megpróbálsz tőled teljesen eltérő személyiségekkel "dolgozni"? 
  Is-is, de az elején mindenképp magamból indulok ki. 
  - Volt már , hogy azt érezted valami önmagát írta, hogy te csak a tollat fogtad ? 
  Előfordult már, igen.:) 

3. Kérdéseim:
- Hol voltál utoljára külföldön?
- Milyen típusú filmet láttál utoljára?
- Mit írsz szívesebben, egy sok fejezetes művet, vagy novellát?
- Kézírás, vagy gépelés?
- Mennyire vagy ragaszkodó típus?
- Mióta blogolsz?
- Hány évesen kezdtél el írni?
- Könyvek terén akármit elolvasol (romantikus, komédia, fantasy, stb.), vagy csak kizárólag egy félét?
- A gonosz karakterek is elnyerik a tetszésedet, vagy csak kizárólag a jók?
- Ha akárhova elmehetnél, mi lenne az úti célod?
- Sportolsz valamit?:)

4. 11 ember akinek tovább küldöm:
    Mivel annyinak sajna nem tudom, ezért csak hármat emelnék ki:
 - Ebony Morass(igen, neked visszaküldöm:)
 - Abbie C.
 - crucian